Egyikőnk sem felejti el egyhamar
Beszámoló közösségünk rostallói nyári táboráról
Mátra /Rostalló/, 2008. július 17-20.

/Képek a Fényképeink menüpont alatt: "2008 - Nyaralás"/

Nagyon érdekelnek a globális felmelegedéssel foglalkozó tanulmányok, és a legutóbb olvasottban találtam egy kifejezést, ami igazán abban a kontrasztban nyerte el értelmét, amiben július 20-án részünk volt: városi hősziget. Ez azt jelenti, hogy a városokban nagyobb a nappali felmelegedés, magasabb az átlaghőmérséklet, mint azokon kívül. Ez egy Budapest méretű város esetében átlagosan 2-3 fokot jelent. A kevés növény, a kevés párolgó vízfelület és a rengeteg sötét burkolat okozza ezt. Meg persze a napsütés, aminek a négynapos nyaralás alatt kissé híján voltunk. Azonban sok-sok növény, néhány árnyat adó hegy, patak és magas páratartalom vett körül minket. Nem 2-3 fok, hanem 20 körüli volt a különbség a rostallói és budapesti hőmérséklet között. Erre készülni is alig lehet: mert roppant furcsa 35 fokban pulóvert, zárt cipőt, hosszú nadrágot, esőkabátot, dzsekit csomagolni (lehetőleg kettőt mindegyikből), és arra gondolni, ott majd hogyan fogok örülni, hogy mégiscsak elpakoltam őket!
Az indulás sem volt kételyektől mentes. Felsővezeték-szakadás miatt a Miskolc felé közlekedő 8.05-ös vonat még bent állt fél 10-kor. Ez volt a mi szerencsénk, mert így el tudtunk indulni a tervezett időpontban - csak nem a tervezett vonattal. Mivel személyként közlekedett Hatvanig, aggódni is kellett, hogy mi lesz a G. által szuperül megtervezett csatlakozásokkal, de rejtett képességek bukkantak elő: kiderült, hogy Zs. igazi eleme a szervezés, és az neki különleges csemege, ha nyolc ember sorsa múlik az ő meggyőzési és alkudozási képességein. Mindezeknek (és persze másnak is) hála, minden rendben ment: három óra vonatozás után Sárospatakon buszra szálltunk, majd Pálházán kisvasútra. Azon zötykölődve kezdtem örülni a pulóvernek és a zsákban utazó zokniknak, cipőnek.
A naponta háromszor közlekedő kisvasút Kőkapu környékén gyönyörű útvonalon halad, sőt Kőkapunál még pár percre ki is lehet szállni, picit körülnézni: szállodát, szobrokat, kastélyt. És ott már a Zemplén mélyén járunk, és ezt igazán érezni is itt kezdi az ember. Mintha az alagúton (a kastély alatt visz át) egy másik világba lépnénk (akárcsak a szekrényen keresztül Lewis meséjében).
Rostalló nem nevezetes másról, mint arról, hogy odáig zakatol el a vonat. Három ház, ennyi a civilizáció. Illetve van víz és villany, előbbi az utóbbival összefüggésben, mint később kiderült, amikor elment az áram egy vezetékekre rádőlt fa miatt. Ez a harmadik napon történt, és már-már berendezkedtünk a teljesen városiatlan életre, de végül nincs mivel dicsekednünk, mert az ÉMÁSZ kb. két órán belül megoldotta a problémát, lett újra víz és villany (fürdés, tea, vacsora.).
A kulcsos házat úgy kell elképzelni, hogy egy szűk völgyben (a patak völgyében) helyezkedik el, a nap szép időben is csak pár órára tud bekukkantani rá, így egy kissé vizes, minden más szempontból egyébként kényelmes, kellemes - a maga műfajában. A legjobb a terasz (sörpadokkal, asztalokkal) és a folyosó, ahol étkeztünk. De egy ilyen helyre egyébként sem azért megy az ember, hogy a házban ücsörögjön. Mi sem tettük.
Pénteken az első kisvasúttal Pálházáig, onnan busszal Füzérradványra mentünk. (Az előző napi eső miatt a tervezett túra elmaradt, és kihasználtuk a helyi tömegközlekedést.) A füzérradványi Károlyi kastély egy nagyon szép kertben helyezkedik el. Már a nagy részét felújították, idegenvezetővel látogatható. A nekünk jutó hölgy kezdő volt a pályán, talán ennek (is) tudható be, hogy például amikor installáció helyett instrukciót mondott, észre sem vette, hogy így nem sok mindent jelent a mondat, de a bakijai közül talán mindannyiunk kedvence az volt, amikor egy asztalra rábökve kijelentette, hogy ezen írták alá a szatmári békét, majd megjegyezte, hogy abban a szobában egyetlen "eredeti" bútordarab van, egy imazsámoly, és mikor eme ellentmondásra rákérdeztünk, azt mondta, az asztal másolat...
De roppant készséges és kedves volt, a kastély szép, a kertje gyönyörű (a 150 éves platánnal együtt). Fotóztunk, nézelődtünk, aztán szaladtunk a buszhoz, ami Füzérre vitt tovább. Füzéren a várhegy tövében - kissé megijedve a magasságától - ebédeltünk, kávéztunk, erőt gyűjtöttünk. Aztán nekiindultunk. Az eső szemerkélni kezdett, csak épp annyira, hogy bosszantó legyen. A környező hegyeket sűrű pára takarta. Kicsit elszomorodtam: hogy lesz ebből kilátás? Lett. Méghozzá nem is akármilyen. Még talán szebb is volt így a párás hegyekkel, mintha szikrázó napsütés lett volna. És maga a vár is nagyon érdekes, folyamatosan renoválják, gondozzák.
Aztán sietnünk kellett, mert még a templomot is meg akartuk nézni, és nem bántuk meg. Kint gótikus kapu, bent középkori falfestmény-nyomok, és ami későbbi, az is kellemes barokk, amolyan falusi fajta.
Az utolsó kisvonat, amit el kellett érnünk, 4-re visszarepített minket a szállásra. Vacsora készült (háromfogásos), unó-csata zajlott, meg beszélgetés. A nap picit előbújt, ezért gyorsan ajtót, ablakot tártunk, szellőztettünk, száradni próbáltunk. A vacsora végén torta is került az asztalra, három marcipánfigurával: Zs.-nek éppen aznap volt a szülinapja, két azonos keresztnevű leányzónak pedig a diplomáját ünnepeltük.
Másnap, szombaton jó idő ígérkezett, ezért túrázni indultunk. Bükkerdőben jelzett és jelzetlen, kitaposott és járatlan utakon sokat mentünk felfelé, hogy elérjük célunkat: kis hazánk egyetlen természetes nyírjesét, az István-kúti nyírjest, ahol igazi tundrai (nyári tundrai) hangulat uralkodott. Forrást is találtunk a közelben, és a rég hiányolt meleg napozásra csábított egyeseket. Soká időztünk itt, nagyon kellemes volt végre a napsütésben, a fák árnyékában üldögélni, hallgatni a madarakat, a víz csobogását. Aztán mégis továbbindultunk. Egy magaslatról, a Kerekkőről megnéztük a Zemplént felülről és a közeledő hatalmas szürke felhőket alulról. Az egyre hangosabb dörgések nem jelentettek jót. Majdnem félúton jártunk hazafelé, mikor ránk szakadt az ég, sűrű eső kezdett hullani, erős széllel keresztezve, így nemcsak föntről, hanem mindenhonnan áztunk. Az utat rövidítendő elhagytuk ismét a kitaposott ösvényt, és a vizet követve leereszkedtünk a patakunk völgyébe. A meder két oldalán botorkálva haladtunk, végül már csak a fákról csöpögött ránk a víz, és a nap is kisütött. Láttunk mini vízeséseket, forrást, ami a földből tört elő, aprócska zúgókat, rengeteg vizet. Majd láttuk a villanyvezetékekre dőlt fát, és nemsokára azt is megtudtuk, mit is jelent (sárosan, fáradtan).
Vacsora mégiscsak lett, finomabb, mint az előző napokon (vagy csak én voltam éhesebb?), volt mise is, a teraszon. Evés (és pakolás) után éjszakába nyúlóan beszélgettünk, azt gondolom, egyikőnk sem felejti el egyhamar, mi minden is került szóba.
A teljesség kedvéért: reggelenként csikungoztunk; K. befűtött az egyik cserépkályhába (hideg volt, tényleg), ami - mint hamar kiderült - lyukas volt; hárman biciklivel érkeztek (több mint 300 km megtétele után); a tavaly is tervezett tábortűz idén is elmaradt; és finomakat ettünk, akárcsak tavaly. Aztán vasárnap már hétágra sütött a nap, bár meleg még mindig nem volt. Mi viszont hazaindultunk, és alig értünk ki a Zemplénből, cseréltük is le a cipőt szandálra, visszakerült a pulóver a táskába. Budapesten pedig már forróság volt, csak egy kis levezető záport kaptunk még lefekvés előtt.

Virág