Emlékek árja

Álltam a sírnál;
Lelkem gügyögött,
mint fehér pólyába takart ártatlanság.

Álltam a sírnál;
Az izzó-vörös lemenő nap búgó, lézer-sugara 
szívembe döfött.

Álltam a sírnál;
Zúgó, csendes óceán hullámzott bennem. 
Két csontváz imádkozott a sírnál; 
Mégsem féltem.

Álltam a sírnál;
Fölöttem kéklett az ég, a Végtelen.
Vörösessárga csillagóriások gyúltak, bolygók táncoltak;
A fekete halottakkal összekötött az öröklét. 

De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
piszkos falak, krétapor...
A tanár felolvas. 

Szaladtam, szaladtam
a fehéren fújó szélben;
Kitárt karok vártak, szívek dallama köszöntött.

Szaladtam, szaladtam
aranyló búzamezőn;
Sárga könnyek égették ki arcom,
a kalászok vígasztaltak.

Szaladtam, szaladtam
a szalmatetős panelházak udvarán,
barokk kastélyok betontetején;
Kifolyt kezemből az idő. 

Szaladtam, szaladtam
énekelve;
Barátok intettek nekem,
a mélyfekete szemek fehéren összeértek, a kezek összefogództak;
Porrá vált a lila köd; 
Angyali karok zengtek velem.

     De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
     piszkos falak, krétapor...
     A tanár felolvas. 

A hegycsúcs fölött lebegve
átfújt lelkemen a zöldellő fák 
levelének a gondolata.

A hegycsúcs fölött lebegve
nyakamba zúdult a fény-vízesés;
Már-már megfogtam a csobogó Végtelent. 
Antilopok és zsiráfok kecsesen futottak felém.

A hegycsúcs fölött lebegve
szédített a szépség;
Az égen a bolygók tüzesen, sejtelmesen 
járták a táncot. 

A hegycsúcs fölött lebegve
ezüstkötél csavarodott csuklómra:
húzott, húzott a színültig töltött kehelyhez
az acélkilátó tetején. 

     De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
     piszkos falak, krétapor...
     A tanár felolvas. 

Repültem, 
elindultam, libegtem 
a mormoló szakállas hegyek fölött;
A türkölő, fejetetejére állított várost láttam fölülről. 

Repültem,
repült velem a kutyám;
Kékségben úsztak a valamik;
Citera szólt. 

Repültem;
A Nap lement, Tündérkirálynő jött;
A csillagok kardja édesen sebezte szivacslabda-lelkem.
A hegyek a távolban lilództak.

Repültem, 
a gravitáció lánca testem nem húzta többé;
Zuhantam.
A Földgolyó már messze volt...egyre messzebb.
Sós csillagtér, ízetlen semmi;
Sötét...
Fekete sikoly...

     ...Nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
     piszkos falak, krétapor...
     A tanár felolvas. 

Nincsen, nincsen már semmi.
Nincsen már semmim. 

Csak Te. 

(Meg... 
Gesztenyebarna padló.
Fehér falak. Jár a kréta.
A tanár mesél...)

Csak Te, de Te vagy a Végtelen;

Az emlékek árján és a hatalmas sötéten átvilágít
Szíved, nem-lézer, Csodasugara. 

1991.

A cél felé

Az út előttem lassan porrá válik,
Régi hiúságom, mint rongy szétmállik,
Még a fény sötétes, de a sötét fényes, 
     A Lét megnyílik.

Lelkem szuszogása, mint Szél csendesül,
Régi ékek csillogása a Fényben elmerül, 
A csillagok kihunytak, de a Hajnal közel,
     Az Élet felderül.
 

Kezeim közül maroknyi semmi a sötétbe hull, 
Elsőket lépek most szívem határán túl, 
A kint odabenn lesz és a bent odakinn,
     A lélek megújul.

Egy Kéz megérint, egy arc mutat utat, 
A Szép körülölel és összetörik bennem minden lakat,
Szívem szüntelen dobog, s a Szeretet mindenen átcsobog:
     A Jóság felmelegít.

1994.

Ikon a liturgiában 
E.-nek

MA (HODIE)
a buszon leült mellém egy fiatal srác, 
haja kis kötegekben befonva, 
orrában piercing, fülében fülbevaló,
szakálla ápolatlan, arca elnyúzott, 
az ágyban felkelés után otthagyott takaró, 
és büdös, büdös, büdös,
a társai hasonlók, 
egy lány és egy másik fiú,
két kutyájuk van, 
ők szépek, kedvesek (a kutyák!).
Én „imádkozom” (zsolozsmáskönyv, ikon), 
ő büdös, büdös, büdös, 
és a szemei (KÉKEK)
főleg a szemei: 
züllöttek, kiégettek, üresek
(kábszerezik vagy ivott):
és MÉGIS
TENGERkék szemében ott a szomorúság
mindnyájunk boldog szomorúsága
ÍME ott AZ EMBER
és ott az … 
ahogyan arcára tekintek majd az Istenszülő és Krisztus ikonjára könyvemben
majd ismét az arcára
már LÁTOM 
GYÖNYÖRŰSÉGE mellett eltörpül a kép
szemének szomorú fénye hajának díszessége arca nyomorult fénylő barázdái ragyogó ékszerei ég felé szálló illata KRISZTUS, IKON: 
MA (HODIE) LÁTTAM AZ URAT, ALLELUJA! 

2005.

Köszönöm
Z.-nek

Állok a kertben, 
a fák, mint óriások, duruzsolva nőnek fölém,
én mégsem félek.

Köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt!

Állok a szélben, 
sósízű vihar vág sebes arcomba,
mégsem ijeszt meg.

Köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt! 

Állok a ködben, 
szürkesége elnyeli, amit gondolok, 
mégis folytatom. 

Köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt! 

Állok, mint szikla tűző napon,
kő, melyet víg patak mos, 
fa, melyet lenget a szél. 

Köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt. 

Az út, amelyre hívtál 
a szél útja, a tűz útja, lelkem útja. 
Érintésed a kulcs, szemed az ajtó, 
a fény kútja. 

Köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt. 

Nem tudod, nem is tudhatod,
mit adtál, hová vezettél, 
milyen titkot tártál. 
De én köszönöm a titkot, 
köszönöm a fényt! 

Állok és nézlek: 

„Bárhová sodor minket a csönd, a szél, a víz, a vihar, az Élet, 
ezt a titkot, mit kaptam, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked!” 

2006.

Szemedben...
Á.-nak

SZEMEDBEN félelem ragyog, 
zúg, zúg, zúg(ás)...
hajfürtjeid forgószele magával ragad 
valami légüres térben vagyok. 

Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte

Fölnövök, mint a virág
sebemből bimbók fakadnak
túl, túl, túl(zás)...
a falon mit egér rág. 

Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte

Arcodon a napfény megfagy
húz, húz, húz(ás)...
vakító fekete szemed hív 
a fénycsapokat letöröm rólad. 

Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte

Valami békére vágytam,
de véres a küzdelem. 
kút, út, út(azás)
véreres, lobogó, gyönyörű SZEMEDBEN. 

Egyszerű(en) herceg
s.-nek

Nem jött fehér lovon, palástban elém,
csak gyalog, piros pólóban, széles mosollyal. 

Nem nyújtotta át türkiz kincseit,
csak egy tál gyümölcsöt hozott somolyával. 

Nem mutogatta körbe gazdag birtokát, 
csak a szürkeesős városban lézengetett engem nevető fénnyel.

Lucullusi lakomára sem hívott kastélya dísztermébe,
csak az együtt vásárolt cuccból főztünk a konyhában vigyorgó vacsorát. 

De mégis: 
ahogy megláttam, 
ahogy megérintettem (s ahogy megérintett, ujja hegyével megbökött) 
ahogy megkóstóltam (amit főzött és őt magát, bőre illatát), s ahogy rámmosolygott
igen, főleg ahogy rámmosolygott: 
valahogy tudtam, tudtam... 

A pécsi Szél mindent felkavart! 

2007.

Ennyi
s.-nek

Mintha nem élet...
Mintha csak egy film, egy forgatókönyv...
Minden történik. Én nem. 
Semmi. 
A vásznon a táj halad mögöttem. 
Ennyi. 
És fülledt, forrófagyos éjszaka...

2007.